Keresés

A nővér is csak ember – Születésem története

Siófok, 1984.04.04 16:30


Megszületett egy kislány, akit szülei már nagyon vártak. Édesanyja fürkészte a szülőszobai team arcát, de csak aggodalmat látott… Fülelt, hogy hátha meghallja a kisbabája hangját, de nem sírt fel a kislány…


Ahhoz, hogy értsétek miért is írok erről, inkább kezdem a végén.


Budapest, 2021 márciusa


A világnak szembe kell néznie egy világjárvánnyal, mely nem válogat. Itt az élet a tét minden szinten. A szülészetre is betör és fejtörést okoz az ott dolgozóknak. Minden borul, ami addig nagy nehezen kialakult. Az élet kezdetére, mely oly törékeny és annyi trauma veszélye leselkedhet a friss családra, most újabb kihívással kell szembenéznie. Egy láthatatlan ellenséggel, mely könyörtelen.



Első körben hittük, hogy a kismamák biztonságban vannak, de sajnos a harmadik hullám bebizonyította, hogy mégsem. Sőt, a babák sem. De a legolcsóbb és leghatékonyabb fegyver a kezünkben van: korai bőrkontaktus és mellre tétel! A szülői test kapcsolódása kisbabája testével csodákat indikál! Tényleg, tanúja voltam nem egynek, s nem kettőnek. Szóval ebben az embert próbáló helyzetben jönnek-mennek a rendelkezések és az édesapa jelenléte a szülésnél újra veszélyeztetetté válik. Szomorú, mert lehetett volna másként is…


Mit éreztünk mi?


Arra gondoltam, hogy ilyen lehetett a helyzet 37 évvel ezelőtt is kb, csak világjárvány nélkül. Szomorú voltam és dühös, hiszen a rendelkezéseket legtöbbször olyan emberek hozzák, akik a fronton nem is jártak soha és talán nem is fognak, de a hozzátartozói sem biztosan.

Kevés védőfelszereléssel dolgoztunk az ismeretlenben, harcolva az ismeretlennel. Láttam a vezényelt kolléganők félelmét, öleltem őket, mikor sírtak és próbáltuk együtt megérteni a történteket és keresni a válaszokat.


Már akkor fura volt, hogy az a bizonyos gyomorszorító, fullasztó érzés újra visszatért. Gyermekkorom óta visszatér, ha traumatikus helyzetbe kerülök. De most úgy csapott le, mint egy gömbvillám. Szerettem volna végre megérteni és tudni, hogy honnan jön. Ez pedig egyedül nehéz. Barátnőimmel sokat beszélgettem és ketten, akik a perinatális időszakkal is foglalkoznak hívták fel a figyelmemet, hogy a születésem körülményei jelen lehetnek most is érzések formájában. Ekkor javasoltak egy helyet, ahol segítségre lelhetek. Ez pedig a Kheiron központ.


Még mindig tévesen nagyon sok intézményben a gyermeket már magzat korától kezdve egy olyan lénynek tekintik, aki nem érez és nincsenek érzései. Csakhogy sok évtized eltelt születésem óta és rengeteg kutatás látott napvilágot a várandóssággal, magzati léttel és a születés körüli időszakkal kapcsolatosan. És hiteles szakemberek kutatásai ezek, tehát hihetünk Nekik. A gyakorlatban vannak ígéretes momentumok, de sokkal többre lenne szükség. Az anya-baba egységet szentségként kellene védelmezni és az apuka jelenléte a duo kiegészítéseként elengedhetetlen fontosságú triumvirátusként funkcionál. Tehát biztosítanunk kell minden körülmények között e hármas sérthetetlenségét. Igen, lehetnek olyan esetek, amikor szakemberként azt kell javasolni, hogy bontsuk meg ezt a triumvirátust.


De ez elenyésző hányadot tesz ki. Sajnos úgy csinálnak nívós intézmények is, mintha mindent az új protokollokhoz mérten tennének és közben mégsem. A családok szenvednek és a gyermekek már a szülőszobán traumatizálódnak… Pont úgy, ahogy én anno. A különbség az, hogy azóta eltelt majd 40 év és rengeteget tudunk arról, hogy az újszülött életét hogyan könnyíthetnénk meg. És mégsem tesszük…


Csalódott vagyok, mert úgy érzem, hogy egy maroknyi csapat tagjaként mindent megtettem, amit jelenleg tudtam. És oly kevés ment át belőle. Szerettem volna adni nagyon sokat, hogy a mai kor gyermeke ne élje át azt, amit én. Szerencsére jó csapatban dolgoztam mindig is, de kevesen vagyunk, akik haladnának az új és jó dolgokkal. És ezekből az emberekből nagyon sokan kiestek a járvány alatt vagy azt érzik, hogy egy kis levegőre, töltődésre vágynak és most egy picit kivonják magukat. Hozzájuk tartozom magam is. Fájó szívvel, de meghoztam ezt a döntés.


2021.augusztusa


Az elmúlt bő egy év hatása testi lelki szinten megviselt. Elérkezett az idő, hogy regenerálódjak. Írtam hát a Kheiron központba, akik szülés és születésélmény feldolgozással is foglalkoznak.


A válasz telefon formájában érkezett egy fáradt estén. Nem kisebb személy kedves hangja fogadott a vonal másik felén, mint Orosz Katalin, aki a Kheiron központ alapítója, klinikai szakpszichológus és transzperszonális terapeuta, a Perinatus Alapítvány szakmai vezetője. Iszonyúan boldog voltam, hogy beszélhettem Vele. És már a második mondatnál kiderült, hogy bizony a születésem körülményei munkálkodtak mindig is. S, bár tudtam, hogy ez hatással lehet, átélni borzasztóan rossz. Viszont ezúttal nyakon csíptük a ludast és van segítség is. Hamar találkoztunk személyesen is és ott még jobban körvonalazódott az, amire addig csak gyanú volt.


Így jutottam el a „Születés-újjászületés” csoportba, ahol 4 napon keresztül rengeteget tanultam és sok kérdésemre választ is kaptam. Mindezt zseniális szakemberek támogatása mellett.


A 4 nap legmegrendítőbb momentuma az immaginációs gyakorlatok voltak, melynek keretein belül újra éltük a születésünket. Hihetetlen ugye? És mégis megtörtént! Hiszen sejtszinten hordozzuk emlékeinket, melyre testünk reagál. A katalizátor lehet egy illat, egy hely vagy esemény. Igazából bármi. A saját életemben a járvány alatti szankciókból eredő feszültség és a vírustól való félelem volt , mely megnyomta az indítógombot. Ma már nem bánom. Mert szakemberi mivoltomhoz is rengeteget adott minden negatívum és pozitívum is. Eddig is szerettem volna még perinatális szaktanácsadó is lenni, most még jobban. Ehhez az első lépés, hogy a saját születésemet rendbe tegyem. Mert ezt is lehet. Érzelmi szinten, mely gyógyítja a testet és lelket is. És utána már megint más szemmel nézel egy szülés, egy újszülöttet.


És végignézve a csoporttagok születését-újjászületését, receptre javaslom minden olyan egészségügyi dolgozónak ezt a csoportot, aki a születés körül dolgozik. Empatikusnak is, de legfőképp azoknak, akik egy újszülöttet csak egy darab húsként kezelnek.

Születésünk meghatározza az egész életünket, túlzás nélkül. És rányomhatja bélyegét saját gyermekünk szülésére is. Azok a félelmek, aggodalmak felszínre kerülhetnek. És az új élményekkel egyesülve nagyobb fókusz alatt hatalmasabbnak tűnhet. Szóval minden leendő várandósnak is szeretettel ajánlom Orosz Katalint és csapatát!


És akkor folytatódjon a születésem története:


Ahogy az elején írtam nem sírtam fel. Percek teltek el és semmi, csend. Anyukám nagyon megrémült. Az orvos pedig objektív tájékoztatás helyett lerázta egy „Minden rendben.” típusú mondattal. Anyu hallotta, ahogy ütik a hátam, majd elvisznek. Elég hosszúnak tűnő percek után becsomagolva vittek vissza. Ő azt mondja nagyon szép baba voltam. Viszont nagyon rekedt hangon sírtam. Majd elvittek. 1 napig nem látott, majd 2 napig voltunk a gyermekágyon együtt, ügyesen szopiztam. Aztán tüdőgyulladásom lett és besárgultam, ezért a csecsemőosztályra kerültem. Anyu lejárhatott szoptatni. A nővérkék arra is figyeltek, hogy amikor szopizok vegyék le a vért, így volt a legjobb mindenkinek. Pedig ekkor mit tudtak még aranyóráról és bőrkontaktusról? Mégis az empátia és az ösztön így vezényelte. És milyen jól tette.


20 éves koromig csupán ennyit tudtam a történtekről. Majd egészségügyben tanultam tovább, mert így képzeltem 6 éves koromtól kezdve és ettől a szándéktól nem tudott eltántorítani senki. Zsigeri érzés volt, mely hívogatott.

A suliban latint tanultam, vonzóvá vált gyakorlásképpen, hogy lefordítsam az otthoni orvosi papírokat.


Hidegzuhany 2004. 04


A születést elmesélő zárójelentést lefordítottam és lesokkolt. Olyan szavakat találtam rajta, ami megrémített: újraélesztés, köldökzsinór ötszöri tekeredése a nyakon, magzatvíz aspiratio („félrenyelés”), tüdőgyulladás.



Azonnal közöltem anyuval, aki lesápadt, mert neki anno nem mondtak semmit.

1984-ben megmentettek. Borzasztóan hálás vagyok azoknak az embereknek, akik akkor és utána is jelen voltak. Volt szerencsém pár emberrel még együtt is dolgozni kezdő nővérként. Sőt, ott volt az az orvos is, akinél születtem, aki kinyomott anyukám hasából, mikor már nem volt erőm tovább menni. Megköszönhettem Neki személyesen is. Ő csak ennyit mondott könnyes szemmel: „ Látja kollegina, megérte!” És meglapogatta a hátam úgy, ahogy anno is, mikor nem sírtam fel.


A születés csoporttal pedig összeállt a teljes kép. Akkor nem tudták, hogy mennyit jelenthet az, ha egy újszülött, főleg a traumatikus kezdés után, az édesanyjával hagynak háborítatlanul. Ma már tudjuk, elég rég és mégsem csináljuk. Mert 30-40 éve ez a szokás és ebből egy jottányit sem engedek címszóval… Ez számomra elfogadhatatlan! És dühítő.


A jövőben szeretnék sokkal több pozitív kezdetet, kevesebb szeparálást, több empátiát és odafigyelést mindenki részéről!! Bár most csak a partvonalról figyelek, de eljön az idő, mikor újra gyakorlatban is megmutathatom egy szuper közösségben, hogy hogyan is kellene ezt.

Célom, hogy felhívjam a figyelmet a jelenlegi rendszer káros gyakorlataira. És arra, hogy jelenleg erejüket nem kímélve dolgoznak apró kis csoportok elszórva az országban, akik azt tűzték ki lobogójukra, hogy a lehető legjobbat adják a pici életkéknek és családjuknak!


Hálás vagyok mindenkinek, aki egy kicsit is hozzátett szakmai felemhez. És nagyon hálás vagyok Orosz Katalinnak, akitől új dolgokat tanulhattam saját példámon keresztül is. Ezt a tudást továbbadva szeretnék majd segíteni én is, most már még hatékonyabban a születendő családoknak.


Hamarosan pedig könyvajánlóval érkezem, mely a témához kapcsolódik.